Első benyomások

Amikor leszállt a gép a JFK-n, helyi idő szerint este nyolc múlt - nálunk otthon már javában másnap hajnal volt. Az időjárás elképesztően fantasztikus volt, nem sokkal az érkezésünk előtt esett, a kifutópálya tiszta víz volt, a negyed órás gurulás során, ami a kifutópályáról az érkezési terminálhoz vezetett, a mellettem ülő cserkészcsapat körülbelül háromszor jutott arra a következtetésre, hogy még nem szálltunk le, mert "csak nézd meg alattunk azt a rengeteg fényt" (ami természetesen a vizes aszfalton tükröződött vissza).

A határon bejutni nagyjából egy másfél órás procedúra volt, aminek a javát sorbanállással töltöttük, majd valami vámtiszt alaposan kifaggatott bennünket arról, hogy mégis milyen terrorcselekményt elkövetni érkezünk mi az ő gyönyörű országukba. Hosszas mérlegelés után végül kaptam pecsétet, aláírást, minden jót az útlevélbe, és mehettem a csempészett Túró Rudimmal a vám felé. Elhitték, hogy nincs semmi elvámolnivalóm, így boldogan vonultam a taxik irányába. Ekkor léptünk ki először a légkondik közül a new yorki levegőre, és bár a meleget odahaza teljesen megszoktuk, de a páratartalomra nem számítottunk. Tíz perccel később az ingem érezhetően nedves volt, én magam meg alig kaptam levegőt. Nesze nektek városi dzsungel.

Mivel a csoportból négyen voltunk egy gépen, jó sok csomaggal, egy kicsit nehéz volt taxit találni, arra is várnunk kellett még vagy húsz percet. Ekkor éreztük csak igazán, hogy a nap huszonnegyedik ébren töltött órája után az ember már kezd belefáradni a dologba, és nem élvezi annyira, hogy hátra van még a napjából további két óra. (Ráadásul sötét volt, és JFK-t fényképezni sem lehetett, úgyhogy csak kommersz netes képet tudok feltenni róla.)

Pont így nézett ki, csak egy kicsit sötétebb volt körülötte.

A taxi sofőrje, aki távoli országból (vagy közeliből, fene sem tudja) érkezett az Államokba, miután bedobálta a csomagjainkat a csomagtérbe, tört angolsággal megkérdezte, hová megyünk, mi kézzel-lábbal magyarázni kezdtünk neki, hogy Secaucusba, amit ő nagyon nem akart megérteni. Közölte, hogy fogalma sincs, pontosan merre kell mennünk, de ne aggódjunk, mert az általános irányt nagyjából érzi, úgyhogy majd út közben kikeresi a telefonon a pontos címet. Egy bő órát autókáztunk, átvágtunk Manhattenen, amiből akkor még nem sokat láttunk, kb. három alkalommal volt halálközeli élményünk (a sáv fogalma nem ismert az amerikai autós kultúrában, mindenki arra megy, amerre épp kedve tartja; a vezetés közbeni SMS-írást nemhogy nem büntetik, hanem egyenesen bátorítják; a duda pedig a közlekedés szerves része, valahogy úgy, mint nálunk az index - ugyanakkor a sofőrök türelmesnek tűntek, mintha csak úgy megszokásból dudálnának, nem volt semmi idegeskedés, káromkodás, miegyéb), majd, miután valamelyikünk kiszúrta, hogy "AZ OTT, AZ LESZ A MIÉNK, SZÓLJATOK ENNEK A JÓEMBERNEK, HOGY ÁLLJON MEG!", még három kört mentünk a hotel környékén, mert nem találtuk meg a bekanyarodó sávot (hah, mégis ismerik a sáv fogalmát). Szóval vicces volt a megérkezés, volt is háromnegyed éjfél, mire végre sikerült bejelentkeznünk a recepción.

Csodálatos(an elmosódott) első kép a szállodáról

A szálloda otthonról még nagyon menőnek tűnt. Volt az információban minden, amire csak a dolgozó ember vágyhat: kontinentális reggeli, konditerem, úszómedence, annak rendje és módja szerint. A szobák fantasztikusan néztek ki, állítólag nemrég lettek felújítva, szóval komoly reményekkel érkeztünk. Ahogy felértem az emeletemre, rájöttem, hogy a felújítás során a legtöbbet a fényképészre költhették, mert a promóciós anyag lényegesen jobban nézett ki, mint a valóság. Ekkor még nem voltunk rá felkészülve, hogy idővel megtudjuk, hogy a kontinentális reggelit ezen a kontinensen másképp értelmezik, mint felénk, sem arra, hogy a konditerem három darab futópad, arra pedig végképp nem, hogy az úszómedence valójában kacsaúsztatónak is kicsi.
Mókás tény, hogy a londoni gépen a 13. sorban ültem, a szállodában az egyes lift vitt fel a harmadik emeletre (lásd a mellékelt képet), ahol a 313-as szoba volt az enyém...

Még jó, hogy nem vagyok babonás.

A szobám rögtön a lifttel szemben volt, aminek nagyon örültem, mert nem kellett a hotel belsejében zarándokutat megtennem (és később, a reggeli rohanások során nem egyszer bizonyult életmentőnek a helyzet).

Felértünk, és végre szoba volt körülöttünk, ahol ki lehetett nyújtani a lábunkat és a páratartalom is 95% alatt volt (valamivel).

Amerikai konyha

És a hozzá tartozó nappali

Gyönyörű kilátás az egyik irányba...

... és még gyönyörűbb a másik irányba.

A kipakolással nem estem nagyon túlzásba, zuhanyzót kerestem, aztán ágyat, de persze ez sem volt teljesen triviális. A zuhanyzóban egyetlen elfordítható eszközt találtam, amit felfelé megindítva elkezdett folyni a hideg víz. Eddig jó, de hogyan veszem melegebbre? Öt perc keresgélés után úgy döntöttem, pont jó lesz nekem ma este a hideg zuhany is, úgyhogy beálltam a víz alá. Amikor megszoktam a hőmérsékletét, úgy döntöttem, hogy most már nagyobb víznyomással is jöhet a cucc, szóval megtekertem a kallantyút - és változatlan víznyomáson meleg vizet kaptam. Ez annyira megviselt, hogy inkább le is feküdtem aludni.

És hogy a real-time Londonnal se maradjak adós: túl vagyunk az utolsó hivatalos hosszú csütörtökön, 23:11 van, és nem esik. (Még.)

Naplemente az irodából, London (c) by Felicián