Az amerikai álom

A mai (tegnapi... tegnapelőtti, csak nagyon lassan haladok a megírásával...) bejegyzéshez tudni kell, hogy a program, amint kint vagyok, rengeteg embert foglal magába, számos helyszínről. A mi "évfolyamunk" majd' harminc magyarból állt, rajtunk kívül tizenegynéhány londoni és glasgowi, jópár torontói és montreali, és számos new yorki kolléga van. A szállodában a new yorkiakon kívül mindenki ott volt, körülbelül hatvanan lehettünk. Az első néhány napban azonban (egy-egy kivételtől eltekintve) mindenki tök idegen volt mindenkinek, jórészt még a magyar kontingensben is. Szóval az első napjaink az ismerkedéssel teltek, meg az új környezet megszokásával.

Az Államok egy érdekes ország. Már az első napok során egy csomó furcsa dolog tűnt fel, ebben a postban megpróbálom egyrészt ezeket csokorba szedni, másrészt képet adni arról, hogy milyen szenvedés odakint bármit beszerezni. ;)

Amikor szombat éjjel megérkeztünk, már nem akartunk semerre elmászkálni, másnap reggel pedig viszonylag későn tudtunk csak kimászni az ágyból. Odalent a lobbyban próbáltuk összeszedni az embereket, akik esetleg többet tudnak nálunk a környékről. Mire leértem, a többiek már megismerkedtek Andyvel, egy francia-kanadai sráccal, aki ha nem is az országból, de legalább a kontinensről volt, szóval reméltük, hogy sokkal többet tud a világ dolgairól, mint mi, szerencsétlen harmadik világból kiszakadt, csóró magyarok. :D
Megtudtuk, hogy van a környéken Walmart, ami a Tesco nagytestvére, és BestBuy, ami MediaMarkt nagytestvére, és rájöttünk, hogy mindez örömteli. Az is kiderült számunkra, hogy a környéken a gyalogátkelőhelyeken a lámpák nem működnek, de ez senkit nem hat meg, a közlekedés olyan, mintha Olaszországban lennénk, ha elég bátran indulsz el, nem fognak elgázolni. Jobb esetben.

Beszerző körutam célja egy fényképezőgép, egy hangszóró, egy helyi mobil-előfizetés és valami ehető zsákmányolása volt, első körben.
Az első utunk a BestBuyba vezetett, ahol máris ízelítőt kaptunk abból, hogy mennyire fogyasztócentrikus az amerikai társadalom, kész csoda, hogy a fenekünket nem nyalta ki a kiszolgáló személyzet. Tisztában vannak vele, hogy a vásárló pénzéből kapják a fizetésüket, és ehhez mérten kezelik a vásárlót. Segítőkészen állnak a dolgokhoz, miután előadjuk, hogy európaiak vagyunk, rögtön asszociálnak a csőd felé robogó görögökre, megsajnálnak bennünket, és keresnek nekünk cuccot. Így lett végül fényképezőgépem, amivel végre tudok normális képeket készíteni; meg hirtelen ihlettől vezérelve 120-230 adapterem, amivel be tudom dugni a feszültségre érzékeny otthoni dolgaimat. A fényképezőhöz vettem memóriakártyát is, ami szintén vicces volt, magyar fejjel gondolkozva. Az eladó megkérdezte, hogy mekkorát szeretnék, én filóztam, hogy négy gigásat vagy nyolcasat mondjak, ezt megosztottam a fickóval, mire ő pontosított, hogy arra gondolt, hogy tizenhat vagy harminckét gigásat adjon...
Szóval:

ez

 +

ez

=

ez

(vagy esetleg)

ez

A Walmartos kör során is kiderült néhány dolog. Azt mondják, hogy az Államok lakosságának 50%-a túlsúlyos. Ha ezt a százalékos arányt testtömeg alapján számolták, akkor erről a túlsúlyos 50%-ról négy-öt fő tehet. A motorizált bevásárlókocsiban fánkot zabáló, első ránézésre körülbelül 300 kilós ameriakai azért meglepett, na.
A kevésbé motorizált bevásárlókocsik azért többségben vannak, de azokkal meg művészet manőverezni, ugyanis a hátsó kerekük nem kormányozható, szóval sokkal nagyobb ív kell a kanyarodáshoz, mint a hazai bevásárlókocsikkal. (Tudom én, first world problems...)
A Walmart tényleg egy Tesco odakint, bár állítólag a szegény ember boltja - és azt meg kell hagyni, tényleg kevesen vásároltak ott, akikről nem rítt le azonnal, hogy bevándorlók vagy csak átutazóban vannak. Európából ismerős márkákat teljesen hiábavaló odakint keresni, a nálunk is kapható cuccok közül csak azt lehet megtalálni odakint, ami jellegzetesen amerikai (csokoládék, mint Snickers, Twix, m&m's; üdítők, elsősorban a szénsavasak, de azokból sem mind, a Kinley Ginger Ale mibenlétéről fogalmuk sincsen; meg a Philadelphia vajkrém; kb. ennyi ismerős dolgot fedeztem fel).
A Walmart nem árul alkoholt, szerencsére a szomszédban van egy Sam's Club, ahol lehet alkoholt kapni - mást viszont semmit, ugyanis a vásárláshoz membership card kell, azaz befizetsz száötven dollárt ajándékba a cégnek, aztán vásárolhatsz náluk.
Alkoholt vásárolni egyébként azért nehéz, mert az italokon nincs feltüntetve az alkoholtartalmuk, úgyhogy fogalmunk sincs, hogy a sörünk hány százalékos.

A szerzemények (nem mind első napos, de a lényeget jól illusztrálják):

Hangtechnika, nagyon fontos.

size

matters

Mindenből kapható giga-kiszerelés, és igazából csak azt éri meg megvásárolni. Reggelizőpelyhet akkorát lehet csak venni, ami letöri az ember fél karját a hazaúton, a fél gallonos tej ára $2.10, az egygallonosé $2.75. Tejből egyébként van egy csomó fajta, van 0%-os, 1%-os, 1,5%-os és 3%-os zsírtartalmú, és valami furcsa okból majdnem mindegyik D-vitaminnal dúsított. A kedvencem az a felirat volt, miszerint "ez a tej növekedési hormonnal nem kezelt tehenekből származik*". A csillag magyarázatát percekig kellett keresnem a dobozon, és így hangzott "a növekedési hormonnal kezelt tehenek esetében sincs mérhető különbség a tej minőségében". Lenyűgöző, tehát mégsem vagyunk jobbak, mint a konkurencia.

mindegy, melyik kiszerelést veszed, mind ugyanannyiba kerül

A zöldségek is brutálisan nagyok. A paradicsom, a hagyma valami hihetetlenül színtelenek, de cserébe négyszer-ötször akkorák, mint a hazai rokonaik. A banán fogyasztásáról viszont semmit sem tudnak odakint, mert kizárólag zöld banánt lehet kapni mindenütt.
Az amerikaiak nagyon kényelmes emberek, a tojásukat nem törik meg otthon, készen, megtörve veszik. És mielőtt valakiben felmerülne a kérdés, igen, külön kapható a sárgája és a fehérje.

"friss" tojás

A kóla csakugyan nemzeti ital, annyi féle van belőle, hogy ránézni is rossz.

A Coca-Cola sor ugyanekkora

A kis kólás palack odakint 20 unciás, azaz hat decis, és dagadtabb, mint otthon.

A dagi palack finom utalás az 50% túlsúlyosra.

Természetesen mindenből létezik diétás. Azt hittem padlót fogok, amikor a hamburgeresnél valaki előttem a következő rendelést adta le: "két hamburgert kérek, dupla marhahússal, sonkával, szalonnával - és egy diétás kólával". Joghurtból nem lehet nem diétásat kapni, és úgy általában véve még a szlonnára is rá van írva, hogy "light". A tápérték-táblázat még a boron is ott van, és szépen végig van nullázva.
A felvágottak közül a szalámi jellegű dolgok teljesen hiányoznak, ami a legközelebb jár hozzá, az a pepperoni (ami a pizzán is szalámi, nem pedig paprika, tessék tisztában lenni vele, nálunk többen nem mertek pepperoni pizzát enni, mert nem szeretik az erőspaprikát... :D). Ugyanakkor vannak veszettül jól kinéző dolgok, amik nem feltétlenül olyan finomak, mint amilyennek tűnnek. A duplán füstölt marhahús felvágottam megszagoltam, és minden idők legfinomabb illata csapott meg, majd megkóstoltam, és a csomag egy az egyben repült a szemetesbe, miután rájöttem, hogy ez a cucc... édes.
A kenyér... kitalálja valaki? Édes. Teljesen mindegy, melyiket veszi az ember, egytől egyig édes mind. Emellett a szeletelt kenyerek általában hetekig elállnak anélkül, hogy bármi bajuk lenne - ellenben a frissen sütött pékáru két nap után bepenészedik.
És ha már a vásárolható dolgoknál tartunk: szín szerint válogatot m&m's, valakinek?

Csak halkan jegyzem meg, hogy az üzletben, ahol ez a fénykép készült, éjjel patkányok rohangáltak...

Vegyes megfigyelések:


Az Egyesült Államok hivatalos nyelve az angol. Sokszor fogom még idézni, hogy volt egy lány a csoportban, aki kameruni, de már csaknem tíz éve az Államokban él. Amikor először visszament Afrikába családot látogatni, megkérdezték tőle, hogy milyen New York. Azt válaszolta, hogy pont olyan, mint Kamerun: koszos, büdös, és senki nem beszél angolul. Mindhárom pontban teljesen igaza van. Aki angolul beszél, az is olyan erős akcentussal teszi, hogy a hunglisünk teljesen elfogadhatónak tűnt számomra egy-két nap után. Ugyanakkor erősen jelen van a spanyol nyelv - a repülőtéren, a buszpályaudvaron, mindenütt bemondanak és kiírnak mindent spanyolul is.
Ha már a buszmegállóknál kiírt dolgoknál tartunk... Minden tele van "jelentsen minden gyanús eseményt", "jelentsen minden otthagyott csomagot", "jelentsen mindent, ami holnap tragédia címszóval a híradóba kerülne, mielőtt megtörténik" plakátokkal. Úgy látszik, szeptember 11 óta tényleg mgeszállottak lettek ezzel az egésszel. Furcsa módon a buszok hátulján "panasza van a sofőrre? jelentse ezen a számon", valamint az építkezési területeken "veszélyes munkakörülményeket lát? jelentse ezen a számon" táblák vannak, ezeket viszont talán érdemes lenne nekünk is átvennünk.
A rendőri jelenlét egyébként meglepően erős. Néhol csak rendőrök strázsálnak, másutt katonák, de mintkét kategória olyan fegyverarzenált hord magánál, hogy bármelyik háborús övezetben megállnák a helyüket. Komolyan, háborús fegyvereket viselnek, nem rendfenntartó fegyvereket.

Az NYPD fenntartja a rendet - ha mindenkit agyonlőnek, akkor a bűnözők sem maradnak életben

És ha a rendőrségi táblákból a rendőrséget már kitárgyaltam, most jöjjenk a táblák: az amerikai táblák vagy érthetetlenek, vagy hazudnak, vagy egyszerre mindkettő.
Van ugye a szimplán WTF "ped xing" tábla.

A felette elhelyezett ilusztráció talán segít valamit, de nekem még így is sokáig tartott.

Ha ez nem lenne elég, van a lassú gyerekekre figyelmeztető tábla - komolyan mondom, az szín tiszta hazugság, én láttam azokat a gyerekeket, és gyorsak voltak, akár a villám.

Öreganyám járókerettel

Aztán van a térdeplő buszuk, de azon is ülve utazik az ember, szóval nem értem én ezt az egészet.

Hazugság az egész.

És ha már a táblákat kibeszélem, éredemes egy pár szót ejteni a TV-reklámokról is. Hihetetlen, hogy amit az ember a médiában lát, arról azt hiszi, hogy eltúlzott paródia. Nem az. Mély hangú narrátor bácsik perceken kereszül beszélnek arról, hogy a Viagra csodálatos, majd háromszor, nagyon lassan, nagyon tisztán, nagyon érthetően elismétlik a számot, amit fel lehet hívni. Mikor először láttam, komolyan nem hittem el.

A kereskedelem furcsa dolgokat szül az országban. A telefon-előfizetéshez a hűségszerződés eléggé ritka, a legtöbb szerződés havi lebeszélhető perc-mennyiséget ad, leinternetezhető adatmennyiséggel. Én 50 dollárért vettem olyan csomagot, ami egy hónap korlátlan beszélgetést és SMS-t tartalmazott, valamint 2 Giga 4G internetet, ami az adatkorlát elérése után visszaállt 2G-re. Melyik szolgáltatónál kapok 11ezer forintért korlátlan belföldi kimenő hívást, korlátlan SMS-t és internetet? :) Köszönöm, a vádnak nincs több kérdése.
Nem ismerik a normális, ésszerű mértékegységeket. Minden mérföld, gallon, font, láb, fahrenheit, meg hasonló agyament mértékegység.
Ha ez nem lenne elég, a számjegyeket sem ismerik. A pénzérméken kizárólag betűvel van ráírva az értékük. Az egycentes ráadásul mikrométerre pontosan akkora, mint a tízcentes, csak más színű. Ebben az a kellemetlen, hogy az ötcentes lényegesen nagyobb. A tizes ráadásul saját nevet is kiérdemelt, az van ráírva, hogy "one dime", nem pedig az, hogy "ten cents", csak hogy még jobban megszívasson, amikor épp a pénztárnál keresed az aprót.
Érdekes egyébként, hogy egydolláros létezik bankjegy és pénzérme formájában is.
Bankkártyával fizetni hasonlóan érdekes, ugyanis a leolvasó a mágnescsíkot használja, nem a chipet, így PIN kódot sem kér, csak egy digitális tollal kell aláírni egy digitális kijelzőt - ami akár egy ikszet is elfogad, szóval nem érdemes elveszíteni odakint a bankkártyát.
Használni is óvatosan kell, egyszer egy kóla-autómatánál húztam le a kártyámat készpénzes fizetés helyett, megkaptam a kólámat, boldogan sétáltam tovább. Szerencse, hogy a sorban mögöttem egy másik magyar srác állt, mert amikor ő megnyomta a választógombot, hogy kijelezze neki az autómata az árat, akkor ő is kapott egy kólát - az én számlámra. Mint kiderült, van a kártyaolvasón egy "tranzakció befejezése" gomb, és amíg azt nem nyomja meg a felhasználó, addig bizony mindenki az ő számlájára vesz kólát.
Az ATM-ek egy fokkal jobbak, azok kérnek PIN-t, de meglepő módon azok is a mágnescsíkot használják, így a kártyát betolja az ember, kihúzza, zsebre vágja, és csak aztán kezdi el használni az autómatát.
A boltokban a termékek nettó ára van kiírva, az adót azt fejben számolja rá az egyszeri turista (az őslakos amerikai sokat keres, és mindegy neki, hogy mennyit költ). Az adó amúgy baromi alacsony, 8% körül van, és amikor elmeséljük, hogy nálunk 27%, akkor úgy néznek ránk, mint akit kirabol az állam.
Ennél még egy fokkal rosszabb, hogy fogalma sincs az embernek, hogy hol mennyi borravalót várnak. Az éttermekben a pincérnek illik adni, de ha csak pultos kiszolgálás van, akkor nem kell. Ha nem adsz, gyilkos tekintettel néznek rád. Ha adsz, akkor 10% az sértésnek számít, azt jelzed vele, hogy nem vagy elégedett a kiszolgálással, és gyilkos tekintettel néznek rád. A borravaló alsó határa 15%, a jó kiszolgálásért legalább 20% jár, de inkább 25%.
Tehát, ha étteremben eszik az ember egy flancos, nagy hamburgert, ami az étlapon 15 dollár, arra rá kell számolnia az adót, ami kb. 10%, azaz 1.50, plusz a borravalót, ami legalább 2.25 dollár. Ehhez jön egy kóla 3.50-ért, plusz adó 0.35 plusz borravaló 0.55, és összesen 18.50 helyett 23.15-öt fizetünk.
És ha már hamburger... mindenütt megkérdezik, hogy mennyire szeretnéd átsütve a húsodat.
És még mindig hamburger. A Shake Shack nevű lánc nagyon felfutóban van New Yorkban. Az első üzletüket a Madison Square-en nyitották, ahol nyáron, jó időben állítólag egy órát is sorban kell állni egy hamburgerért. A Nyolcadik Sugárúton lévő éttermük előtt naponta sétáltunk el - és mindig úgy voltam vele, hogy amikor egyszer rövid lesz a sor, bemegyek. Sosem mentem be.

Gyorsétterem - újraértelmezve

Volt aztán olyan kajálda is, ami nem azért nem nyerte el magyar ember tetszését, mert sokan álltak előtte sorba, jóval inkább a nevével voltak problémáink.

Halál food. Bizalomgerjesztő.

És amíg az ételeknél járok. Szidtam már eleget szerencsétlen szállodát, meg fogom is még szidni eleget, de ezt muszáj. Amikor azzal reklámozzák a holtelt, hogy kontinentális reggelit kap a szerencsétlen vendég, akkor...

ezt várnánk...

 ... de helyette...

... ezt kaptuk. Muffin FTW. Vagy FML. Attól függ, hány napja eszi az ember minden áldott reggel.

Van az országban egy erőteljes légkondi-fétis, mindenütt nagyon hidegre állított légkondik vannak. A mindenütt alatt minden egyes nyilvános helyet értem, az összes étterem, az irodák, a buszok, mind alkalmasak a mirelit áru tárolására.

Az amerikai nép a kényelem megszállottja. Az autók egytől egyig autómata váltóval vannak szerelve, mert az kényelmes. Ha a buszon valakinek melege van, szól a sofőrnek, a sofőr még vagy harminc fokkal lejjebb tekeri a légkondit, és bemondja a buszon, hogy mindenkitől elnézést kér a meleg miatt.

És néhány rövid, egészen random szösszenet:

Az amcsik nagyon szeretik a zászlójukat. Nagyon.

Minden fontosabb helyen van belőle legalább egy tucat

 A víztornyokat is kedvelik.

Minden fontosabb épületen van belőle legalább egy tucat

Ezeket az utca-kémény dolgokat is kedvelik. Ne kérdezzétek mi ez, fogalmam sincs (de ha valaki meg akarja osztani velem a tudását, ne késlekedjen vele...)

Minden fontosabb utcát járhatatlanná tesz belőle legalább egy tucat

Szeretnek sokan parkolni kis helyen.

Minden fontosabb járműből van rajta legalább egy tucat - leszámítva a buszt, a vonatot és a repülőgépet

Szeretik a csapra szerelhető Birodalmi Halálcsillagot.

Ugyanakkor azt hiszik, hogy a földszint és az első emelet tök ugyan az, és nem igazán szeretik a tizenharmadik emeletet.

Emelet - minden fontosabb épületben van belőle legalább négy tucat

És végül, ha már közlekedünk, a gyalogátkelőn vigyázzunk, hogy ne várjunk a zöldre, mert sosem jutunk át.

Hipózott zöld, jó?

Mára ennyi, gyors real-time London update: kettő óra harmincöt perc van, és fogalmam sincsen, hogy éppen esik-e, ahogy arról sincsen fogalmam, hogy holnap reggel hogy fogok időben felkelni...